Kihasználva, hogy alszol, ezúton is kívánok boldog első szülinapot kölök!

Kisgyerekes anyaként sok mindenre kell figyelni, és nem egyszerű a dolgok összeszervezése. Mert egyfelől jó ötlet ugye a gyerek röpke egy órás nappali alvását némi szexre felhasználni, de ha nem figyelünk arra, hogy ez az alvásidő egybeesik az Autókereskedőkkel, akkor számítsunk rá, hogy a férfi a háznál nemet ugyan nem mond a remek lehetőségre, de fél füle a tévén lesz, majd dolga végeztével rögvest beugrik a gatyájába, és pillanatokkal később már a tévét bámulja meredten. Tisztára, mint valami szociotrip. Jót röhögtem.

Mivel a kölök mindjárt egyéves, összegezném az elmúlt év tapasztalatait, melyeken most már jobbára csak röhögök, de voltak pillanatok, amikor nem akartam elhinni, hogy ennyi hülye van a világon, és mind gyereket nevel.

1. Eltunyult és alapvető problémáktól (fertőző halálos betegségek, háborúk, éhínség satöbbi) mentes világunk felesleges energiáit láthatólag arra pazarolja, hogy a gyereknevelés minden területén abszolút túlzásokba essen, és szaranyának tartsa azokat, akik faszságnak tartják ezeket a túlzásokat. Azt most nem kezdeném újfent ekézni, hogy miért kell a "babázás csodálatos időszakával" vakítani mindenkit, de azt vajon melyik pihent agyú Született Anya találta ki, hogy a csecsemőnek az a legjobb, ha a vigyázállásban hanyatt fekvő anyján alszik? Hogy így érzi a szívdobogást (meg a szúrós bordákat), és az anyaméhben érzi magát? Egyrészt senki se tudja, hol érzi magát éppen egy újszülött, másrészt ha még az anyaméhre lenne szüksége, akkor a terhesség tíz vagy tizenegy hónapig, vagy egy évig tartana. Miután megszületett, meg van születve, ez itt a kinti élet, nem ártalmas senkire. Bocsássa már meg a világ, ha azt a néhány órát, amit alvással lehet tölteni egy újszülött mellett, nem merev hanyatt fekvésben, moccanatlanul, a fájó és feszülő melleimre helyezett kölökkel akarom tölteni, és egyáltalán: nem érzem szükségét, hogy a gyerekkel a seggemben éljek évekig, miként az kimondatlan elvárás ebben az országban. Bár ezzel nyilván magamra zúdítom a szuperanyák dühét (bár nem hinném, hogy sok jár ide), maximálisan egyet értek a sokak szemében gyerekgyilkos sátánnak tartott Dr Spockkal, miszerint: a szülő nem a gyerek rabszolgája.

2. Roppant károsnak tartom, hogy úgy tekintünk a csecsemőkre, mint valami ritka, különleges orchideára, ami egy tizedfokos hőmérséklet-változás hatására elpusztul. Nem, a babák piszkosul ellenállók tudnak lenni, és mindazoknak a dolgoknak a negyede sem árt nekik, amit egyesek végzetesnek tekintenek. Azoknak például, akik hónapokig nem engednek látogatókat az újszülöttjük közelébe, jelezném, hogy onnantól, hogy ők kijárnak a lakásból, márpedig apa gondolom jár dolgozni, saját maguk viszik haza mindazon halálos fertőzéseket, amitől úgy féltik a gyereket.

3. A csecsemők etetése körül folyó szent háború szavakkal leírhatatlan, nem is pazarolnék rá többet annál, mint hogy annak idején, ha valakinek nem volt teje, liszttel kevert tehéntejjel etették az újszülöttet, és a legtöbb megmaradt, és még allergiás se lett.

4. Gyerekkel hosszú ideig itthon lenni szerintem oltári kitolás és baszottul unalmas, mellette pedig rohadtul fárasztó is, fizikailag és agyilag is. Nem mondom, hogy a francia rendszer, ahol a gyerek hathetes korában spuriznak vissza a nők dolgozni, jobb, de ez az évekig maradjunk otthon a gyerekkel, mert jaj az első három év, tuti pszichopata lesz, ha azt nem az anyja szoknyája mellett tölti, ez a ló túloldala. Nyilván akadnak Született Anyák, akik számára kielégítő egész nap egy csecsemővel kommunikálni, lelkesen figyelik, ahogy egyik nap még csak egy lépést tett meg kapaszkodva, ma meg már kettőt, de bevallom őszintén, hogy engem rohadtul untat már, amikor félórán át azt kell játszanom, hogy a kölök elbújik az ajtó mögött, és amikor kinéz, én azt mondom, hogy kukk! Látom én, hogyne látnám, mennyire szórakoztatja ez, szégyellem is kicsit, meg tudom, hogy ez még az ő színvonala, de mégis. Aztán hazajön a férfi a háznál, és teszi a megjegyzéseket, hogy miért megy a tévé, nem tesz jót a gyereknek. Hát egyrészt nem gondolom, hogy a Spektrum tévé fogja szétcseszni az agyát, másfelől viszont az én agyamat szét fogja cseszni, ha egész nap a szőnyegen kell kucorognom, és béna csecsemőjátékokat játszanom úgy, hogy még a tévét se kapcsolhatom be, hogy valami olyat is hallgassak, néha pedig lássak legalább, amiben felnőttek szólnak felnőttekhez felnőtteknek való témákról (nem pornót nézek fényes nappal, mielőtt valaki felhördülne).

Szerintem egy év otthon doszt elég egy gyerekkel, ezen túl pénzt sem adnék a nőknek, aki még maradni akar otthon, teremtse meg a feltételeit, a többinek vissza dolgozni. Ne menjünk most bele a bölcsődei helyek hiányába, a munkanélküliségbe meg a többibe, csak az elméleti keretet vázolom. Én féléves koromtól jártam bölcsibe, mégis szeretem az anyámat, képes vagyok mély érzésekre és még nem nyírtam ki senkit. A szoptatós liga is bekaphatja, akik kétéves korig tartó szoptatásra buzdítják a nőket, jól lekorlátozva ezzel az életüket, de most ezt nem fejteném ki, mert csak elkapna a harctéri idegesség.

A legdühítőbb pedig az a társadalmi nyomás, miszerint nekem kizárólag élveznem szabad ezeket a végtelen hosszúra nyúló hónapokat, az egész napos nyünnyögést, és "kiteljesednem az anyaságban", bármit jelentsen is ez. Nem arról van szó, hogy nem lelem benne semmi örömöm, szeretem nagyon a kölköt, és marha jó látni, ahogy fejlődik, és már pár óra után hiányzik, ha nincs velem, de nem szégyellem bevallani, hogy ha már három nap telik el úgy, hogy csak én vagyok vele, reggeltől estig, a fejem tudnám a falba verni. Nem is tudom, mihez kezdenék a nagymamák nélkül. Ha az életem szinte kizárólag rá korlátozódna, az egyenes út lenne a mártíranyává váláshoz, aminél lelkileg kevés pusztítóbb dolog van a világon, mármint a gyerekre nézve.

(Most nem tudok ezzel tovább foglalkozni, nézem inkább a Városfejlesztési osztályt.)

23:30  Végre lefekszem aludni.

0:50    A kölök vonyítva ébred (nem szokása pedig), felkelés, megnyugtatás, visszaalvás.

02:23  László felborít az asztalon egy pohár vizet, amiből inni akart, mert ugye a macskatálban lévő víz nem jó. Egy pillanat alatt éber üzemmódba kapcsolás (jesszus, csak nehogy belefolyjon a notebookba!), majd riadt kapkodás, törölgetés. Visszafekvés, az adrenalinfröccs miatt éber heverés egy darabig.

03:47  Öcsi halk, de kitartó cincogással jelzi az ágyunk előtt, hogy feltétlenül ki kell mennie, MOST! Felkelés, kiengedés, visszafekvés. Forgolódás, mind dühödtebb próbálkozás az elalvásra.

05:58  A Dívamacska is rádöbben, hogy nem élet az élet egy kis hajnali séta nélkül az esőben, ezért ordítva követeli az ajtónyitást. Felpattanás, sötétben bukdácsolva rohanás az ajtóig, nehogy a kölök felébredjen a ricsajra. Az ágyhoz való visszabotorkálás közben félhangos fogadkozás, hogy most már tényleg kinyírom ezt a dögöt.

A fenti történet nem egy különleges éjszaka eseményeit örökíti meg, hanem bosszantóan gyakorivá kezd válni. Szerintem amíg szoptattam, többet aludtam. Amint itt a tavasz, az összes kurva állat megy ki aludni.

Sose hittem volna, hogy egyszer eljön az a pillanat az életemben, amikor kizárólag rózsaszín ruhákból összejön egy komplett mosás úgy, hogy további rózsaszín ruhadarabok hevernek szerteszét a lakásban és a szekrényben is akad még pár. Elképzelem a pár év múlva aktuálissá váló királylányos időszakot, hát, inkább nem is gondolok bele, elég lesz akkor átélni, amikor éjfélkor még fátylat varrok, és flitterekkel díszítek forgós szoknyákat, miután nappal száz boltba látogattunk el a megfelelő pántos lakkcipőért.

A kölök zenei nevelésének azt a nagyszerű módját találtam, hogy AC/DC-t nézünk a youtube-on, a Muppet-bábok előadásában.

Nagy szerencse, hogy ide, az isten háta mögé nem szoktak csak úgy betoppanni látogatók, mert arra értem vissza a szobába, hogy a szőnyegen lévő játékok között megannyi hardpornó szexjelenetet ábrázoló metszet hever ízlésesen elrendezve, tekintve, hogy a kölök megszerezte és atomokra szedte az Anti-Justint, majd kiállította a legjobb oldalakat Torva, az ikeás répa, a rágható pingvin meg hasonlók társaságában.

Félszemmel követve a tévé adását, egy olyan műsorra lettem figyelmes, ahol önként jelentkezőknek őskori módon kellett élniük X ideig. Nem kell hozzá régésznek lenni, hogy megsejtsük, mekkora szopás lehetett kőkésekkel meg dárdákkal beszerezni a mindennapi betevőt. Az ember azt hinné, hogy amikor hosszú kínlódás és éhezés, meg minden után a férfiak végre elejtenek egy szarvast, és hazacipelik a táborba, mindenki örömujjongásban tör ki, hogy van mit enni, és holnap is lesz. De nem. Az egyik nő teljesen kiborult, hogy ő ezt meg nem eszi, mert nem eszik vörös húst (válogat, bakker, egy őskori túlélőtáborban!), meg egyébként is állatkínzás. Fel volt háborodva, hogy az emberek az életben maradásért állatokra vadásznak! A másik meg ott tördelte a kezét, hogy szegény szarvas, és hogy mekkora sokk volt neki, amikor megpillantotta James-t, amint egy szarvascombbal a vállán elé toppant. (De ez a luvnya legalább evett belőle, a kis kétszínű.) A férfiak helyében bottal vertem volna ki őket a táborból, a jó kurva anyjukat, takarodjál bazdmeg bogyót gyűjteni, azon húzd ki a telet, állatbőrökbe bugyolálva, aztán találkozunk. Én ritka nagy állatbarát vagyok, de étkezési céllal elejtett állatért egy könnyet életemben nem ejtettem, nem is fogok, ilyen helyzetben meg pláne ne forgassuk már a szemünket ájtatosan az égre nézve, hogy jaj, szegény szarvas. Pláne, ha aztán mégis megesszük.

Tegnap rajtakaptam a kölyköt, amint az etetőszék asztallapjába csimpaszkodva húzza fel magát, a lába már centikkel a föld felett hintázott, tisztára olyan volt, mint Sarah Connor a Terminátor 2-ben, amikor a cellájában a felállított ágy lábába kapaszkodva végezte a napi 1000 húzódzkodását. Csak a kölök tekintete nem volt olyan elszánt és eszelős, szerencsére.

Az embert kölök mellett mindig érik meglepetések, az imént például gyerekszarba léptem a szobában, pedig pelenkába végzi a dolgát.

Ezerrel melózunk a házon, hogy nyár végén-ősz elején költözhessünk végre ebből a mocskos, büdös, tetves, bunkó alja városból szép fővárosunkból a kies vidékre, és mivel csórók vagyunk, a lehető legtöbb dolgot magunk végzünk, meg a rabszolgának beállt barátok. Mindez persze a minden egyéb mellett rohadt fárasztó, de megvan az az előnye, döbbentem rá a minap, hogy az apokalipszis után a világot a hozzánk hasonlók fogják újra felépíteni, mert mi kényszerűségből sok mindenhez értünk egy kicsit, és leleményesek is vagyunk, a gazdagok meg két kézzel nem találják meg a saját seggüket, és ezért el is fognak hullani mind, amikor a pénz egyszer csak megszűnik érték lenni.

Mondjuk azért most mégis inkább lennék gazdag.

Na most eddig is tudtam, hogy a férfi a háznál meglehetősen vakmerő sofőr (mondjuk kurva jól vezet, ez tény), de az azért meglepett, amikor mondta, hogy autópályán menni azért jó, mert mire leér Szegedre, vezetés közben az utolsó betűig kiolvassa a Veterán magazint.

Tegnap, azt hiszem, az utolsó pillanatban léptem közbe, a kölök ugyanis elvonszolta magát az ágyon békésen szunyókáló Lászlóig, majd izomból belemarkolt a szőrébe, és már készült volna a magasba emelni, vagy legalábbis megpróbálni azt, azaz nagy erővel húzni a maréknyi szőrt. Na most László egy igazi balfasz galamblelkű és türelmes jószág, de azt hiszem, egy ilyen ébresztés még neki is sok lett volna, és odasuhint, karommal. De a kölök macskák iránt támadt érdeklődése nem tűnik lankadni: ma, tíz centi per félórás átlagsebességgel ismét rárontott az alvó Lászlóra, akit hiába görgettem mind odébb és odébb, a gyerek szívós kitartással követte, és igyekezett megkaparintani valamelyik testrészét.

Lesznek itt még nagy bunyók.

Lehet, hogy erről már háborogtam, de ez mindig kiveri nálam a biztosítékot.

Olvasom a minap a Bors című hiteles lapban, hogy egy jurtalakó házaspár a törvénnyel szembemenve nem adatja be Csermely nevű gyermekének (egy fokkal jobb a Füvellőnél, végül is) a kötelező védőoltásokat. Mert veszélyes! Mert a szövődmények! Bénulás, halál! Gyógyszergyárak összeesküvése!

Van egy jó szó ezekre az emberekre: potyázók. Soha nem fogják bevallani, de úgy okoskodnak - helyesen -, hogy ha mindenki más beadatja a gyerekének az oltást, a betegség úgysincs jelen, így az ő gyerekük is védve van. Ezzel csak az a baj, hogy a mindenki más viseli az oltás egyébként igen minimális kockázatát, míg ők csak az előnyöket élvezik. Na ezért kell őket jól picsán rúgni. Mert ha a diftéria meg a többi halálos kórság reális veszedelem lenne, tutira nem tiltakoznának, kotornának a gyereket beoltatni.

Arra is kíváncsi lennék, hogy ha az ilyenek elmennek valami afrikai dzsumbujba, az oda kellő oltásokat is karakánul visszautasítják-e, vagy ha tényleges kockázattal kell szembenézniük, akkor már nem olyan fontos ez az egész?

(Amúgy elég röhejes, hogy jurtában laknak, a gyerek valami kenderkóc kötélen függő teknőben aludt, közben meg egy bulvárlapban parádéznak. Ennyit a természetközeli, romlatlan életről. A nő egy ilyen tipikus lángosképű bölcsész volt, nem is csodálkozom, azok vevők ezekre a baromságokra.)

Emlékszem, mikor még olyan kicsi, kövér és kurta lábú volt, hogy nem tudott felmenni a lépcsőn, és a nappaliban ülve szűkölt utánam, ha felmentem. Aztán megtanult a lépcsőn járni, egész nap le-fel loholt lelkesen, a körmei állandóan kopogtak, végül anyám megunta, és kiköltöztette a kertbe. De nem bánta, szívós fajta volt, emlékszem, fiatal kutyaként a nyakán olyan vastagra nőtt a szőr telente, mint az oroszlán sörénye, lyukat ásott a hóba, abba gömbölyödött bele aludni.

Lelőni nem lehetett, én mindig kidőltem mellőle. Az érettségi szünet idején, emlékszem, iszonyú hőség volt, ezért hajnalonta jártunk le a Dunára. Még mindenki aludt, amikor lementem hozzá, ott várt mindig az ajtóban, türelmetlenül, hogy induljunk már. A nap akkor kelt fel a sziget felett, amikor leértünk az ártérre, két-három órát is lent voltunk, teljesen kipurcantam, mire hazaértünk, neki meg meg se kottyant. A víz volt a minden, imádott úszni, emlékszem, amikor először mert elrugaszkodni a mélybe, ahol nem ért le a lába. Szakadt az eső, én bőrig ázva buzdítottam a partról, ott, ahol a patak a Dunába folyik, csak kicsit feljebb, toporgott derékig a vízben állva, és szűkölt a fadarab után, ami egy méterre tőle lebegett. Végül csak ellökte magát, és tempózni kezdett. Utána hosszú ideig mindenért berohant, amit meglátott a folyóban vagy a patakban, csak az szegte végül kedvét kicsit, mikor egyszer egy kólás dobozt próbált hasztalanul elkapni. Aztán később már alkonyattájt jártunk le, séta után mindig a belváros felé kanyarodtunk, én vettem egy fagyit, ő meg mézes tölcsért kapott, tejszínhabbal telenyomva, kiültünk a korzón a mellvédre megenni. Egy pillanat alatt befalta a magáét, onnantól az enyémet leste. Kis darabokat törtem a tölcsérből, kentem rájuk fagyit, imádta. Télen is úszott, át se ázott a bundája, vasból volt, évekig.

Emlékszem, amikor először vettem észre, hogy fáradt, mire hazaértünk a Dunáról. Aztán már kevesebbet rohangásztunk meg úsztunk, végül már csak sétáltunk. Aztán már a Dunára se jártunk, inkább csak a patak felé mentünk egy kört, a legutóbbi időkben már arra se. Morózus lett a többi kutyával, rámordult a kölykökre, mikor odaszaladtak játszani. Kezdett beszokni az előszobába, már soha nem aludt a hóban, a téli sörénye is megkopott. A szeme homályos lett, és kezdett kicsit süket lenni, de éber volt még mindig, jó házőrző. Hűségesen baktatott utánunk mindenhová, ha két percre mentünk hátra valamiért, akkor is jött.

Hetek alatt omlott össze. Az állatorvos azt mondta, nem vállalja a műtétet, mert olyan rossz állapotban van a szíve, hogy nem bírná ki. A bejáratig vezető hat lépcsőfok az utolsó időkben már teljesíthetetlen volt neki, múlt vasárnap meg kellett állnunk a felénél, hogy pihenjen. Tegnap délután már nem tudott lábra állni, hiába nyúltam alá, hogy segítsek, elfogyott az ereje, úgy kellett kivinni a házból, le a lépcsőn. Már nem evett, csak vizet ivott. Akkor döntöttük el, hogy vége.

Ma kimentem. Amikor meglátott a kapuban, megpróbált felállni, de a hátsó lábai már nem engedelmeskedtek. Nézni is kínszenvedés volt. Aztán valahogy még bevonszolta magát a házába, talán magától is itt volt már a vég, el akart bújni, nem tudom. De odabent megfordult, kidugta a fejét, én simogattam, így vártuk meg az orvost. Pár másodperc alatt vége volt. Hátul temettük el, a kertben.

Tizenöt és fél év, az nagyon sok egy kutyának.

Az milyen brutális pillanat lehetett, amikor valamelyik ősember elsőként döbbent rá arra, hogy ő bizony, mint minden élőlény, meg fog halni egyszer.

Ezzel egyszerűen muszáj eldicsekednem.

Nőgyógyász: Nahát, milyen jól néz ki! Hogy lefogyott, milyen karcsú lett!

Montag: Igazán köszönöm! (Magában persze tipikus női módon rögtön azt gondolja, hogy háhá, ezek szerint eddig dagadt és rusnya voltam!)

NGy: Hány kiló most?

Montag: 59.

Ngy: És mennyi volt a terhessége előtt?

Montag: 67.

Ngy: Nem, nem a szülés előtt, a terhessége előtt.

Montag: Igen, akkor voltam 67.

Ngy (hosszan bámul, próbálja feldolgozni az információt): Nyolc kilót fogyott az eredeti súlyából?

Montag: Pontosan.

Ngy: Szerintem könyvet kellene írnia belőle. Rakás pénzt kereshetne.

Montag: Oké, csak nem direkt csináltam. Nincs módszerem, és nem koplalok.

Ngy: Az tökmindegy. Találjon ki valami elméletet, zabálni fogják!

Szegény kelenföldi Baronesszt elütötte egy autó, Frankenstein kutyája meg annyira megvénült hirtelen, hogy szerintem maximum hónapjai lehetnek hátra. Csórikám mindig próbál menni mindenki után, hiába rimánkodunk neki, hogy maradjon fekve, kínszenvedés nézni is, ahogy alig tud felállni, de konok kitartással igyekszik. Bár talán addig jó, amíg próbálkozik.

Tegnap este arról álmodoztam, hogy ha már nem szülök több gyereket, és örökre végzek a szoptatással, egy szép estén kihordom a kertbe (ja, vettünk egy házat, hamarost leléphetünk vidékre) az összes szoptatós melltartómat, rakok belőlük egy halmot a tűzrakó helyen, meglocsolom őket benzinnel, majd gyufát hajítok. Azután csak üldögélek egy kényelmes kempingszékben, sört iszom és dohányzom, időnként pedig egy hosszú bottal megpiszkálom a melltartókat, nehogy egy cérnaszál elégetlenül maradjon. Gyűlölöm őket. A világ legundorítóbb ruhadarabjai. Többet ártanak egy nő önmaga nőiességébe vetett hitének, mint bármi más. Amorfak, fehérek (miért, bassza meg, miért nem lehetnek más színűek is?), gusztustalanok. Hiába örülnél, hogy lám, legalább a melleid milyen klassz nagyok lett, ezekben a förmedvényekben úgy néznek ki, mint két odahányt szarkupac. (És még éjszakára sem veheted le őket, ha nem akarsz mindent összedisznózni.)

Szombaton békésen üldögéltem a hintaágyban, vendégségben, és békésen hintázva ittam a citromos sörömet, amikor az ölemben bámészkodó kölök előre nem látható módon, egy villámgyors mozdulattal előrehajolt, rászívta magát a sörös dobozra, és lelkesen felszívta a peremén megült sört. Másnap elkezdtem a hozzátáplálást.