Ma reggel arra botorkáltam ki a konyhába, hogy egy macskaszerű állat zokogva nyávog lent az udvaron. A folytatás a szokásos: egy igen csinos külsejű kis nőstény macska alszik éppen az ágyon, miután négyszer evett, egyszer megpofoztatta magát a Dívamacskával, és többször elüldözte azt a balga Öcsit a kajástál mellől. Holnap megpróbálom előkeríteni a gazdáit, de van egy olyan gyanúm, hogy megint szaporodtunk egy állattal.

Alie, kezdheted csomagolni a metálos gyerekruhákat, mert lány.

Túl vagyunk az esküvőn, mázlista módon az utolsó meleg és napsütéses napot fogtuk ki, konkrétan szakadt rólunk a víz. Mindenkitől jó előre elnézést kértem, amiért nincs meghívva, de se pénzünk, se kedvünk és energiánk nem volt most a szervezésre, ezért csak szülők, testvérek, tanúk volt a felállás, aztán egy tizenöt fős ebéd, oszt megy mindenki a dolgára. Frankenstein kutyája szégyenszemre egész nap egy nagy lila-fehér-rózsaszín szalagcsokorral a nyakában volt kénytelen közlekedni, nem is nagyon volt kedve a fotózkodáshoz, de a férfi a háznál megsértődött, hogy róla meg a kutyáról bezzeg nincs is közös kép, mert amíg én Frankenstein kutyájával pózoltam, ő öltözött, ezért ki kellett rángatni szegény öreg állatot a ház elé további képek készítése kedvéért. Az esketés alatt hősiesen tartottam magam, pedig anyám balról szipogott, Vé jobbról, de én kibírtam egyetlen könnycsepp nélkül, egészen addig, amíg gyanútlanul ki nem léptem az épületből, és az utcán ott álltak gyakorlatilag az összes barátaink (főleg mondjuk az enyéim, lévén az én tanúm rendelte oda őket), és üdvrivalogtak, meg rizst szórtak két marékkal, azaz képesek voltak az ország minden sarkából (Miskolcról meg Debrecenből is bakker! Másnaposan, kisgyerkekkel!) odacsődülni, csak hogy megszórjanak minket egy marék rizzsel, csináljunk egy fotót, aztán hazamenjenek. Utólag megtudtam, hogy Vé álnok módon azzal is csábította őket, hogy itt a vissza nem térő alkalom, hogy szemtanúi legyenek, amint a nyílt utcán úgy bőgök, mint egy zálogos tehén, hát ezt az igényt maradéktalanul kielégítettem, isteni szerencse, hogy nem fogadtam profi sminkest, kidobott pénz lett volna, akárcsak a fodrász. (Amikor hazaugrottunk az ebéd előtt, csak a melltartómból kábé ötven rizsszemet söpörtem ki, de jutott a cipőmbe is.)

Az ebéd pedig nem várt szórakozást is nyújtott, mert a kastély parkjában, ahol ettünk, további esküvők is kezdődtek, amiből egyet konkrétan ötven méterre tőlünk bonyolítottak mindenestül. Először testületileg megszóltuk a menyasszonyt, miért hiszi, hogy a fekete menyasszonyi ruha egyedi, aztán kiröhögtük, hogy hat darab(!) fotós és kamerás kísérte mindenhová (bár azt is megállapítottuk, hogy amilyen csúnya arca volt, ennyi kellett is, hogy legyen pár jó kép), majd lélegzetvisszafojtva figyeltük, mikor esik el végre a lépcsőn. Volt egy pillanat, amikor a vőlegény az ölében hozta le a lépcsőn az arát, és már az első lépcsőfokon mindkét lábával ráállt a lelógó uszályra, akkor szinte hangosan biztattuk, hogy lépjen még egyet, de sajnos a vőfély résen volt. A csokordobáshoz minimum húsz fős elszánt lányfalka gyűlt a menyasszony mögé, ezen mind meglepődtünk, a férfi a háznál szólt is a fotós barátjának, hogy tartsa készenlétben az apparátot, mert itt vér fog folyni. Sajnos ismét csalódnunk kellett, de azt megtudtuk anyámtól, aki a menyasszonyt és a vőlegényt is tanította, hogy a fiú a gimiben barnítókrémmel kente magát, hehe.

Ebédre pedig kakastökepörköltet rendeltem, mert még soha nem ettem olyat. Én nem is tudtam, hogy ekkora töke van egy kakasnak. Azzal mondjuk tisztában voltam, hogy ritka gonosz madarak (élénken él bennem, amikor négyéves koromban egy kakas beszorított a porta végébe, majd amikor végre kitörésre szántam el magam, a nyomomba szegődött, felugrott a hátamra, és a csőrével a fejemet verte. Másnapra levágattam.), de mégis meglepett, hogy a halálból is képesek betartani, mert az egyik nagy taréjdarab szinte azonnal visszaplaccsant a tányérba, így az ebéd hátralévő részében a gyönyörű selyemsantung ruhámat stílusosan két hatalmas pörköltfolt díszítette.

És mintha így szerveztük volna, amint végeztünk mindennel, és kényelmesen megkávéztunk, megérkezett a vihar, aminek a kitörte előtt öt perccel elegánsan távoztunk, nem várva meg, ahogy az éppen soron következő esküvőt elmossa az eső. Pedig biztos az is nagy látványosság lehetett.

Egyelőre nem érzünk különbséget, de a férfi a háznál azt jósolja, hogy majd poszttraumás sokk szindrómaként fog ránk törni a felismerés, hogy - az anyakönyvvezető mindenkit meghökkentő szavai szerint - "megpecsételődött a sorsunk".

Most élem azt az időszakot, amikor abban lelhetem perverz örömömet, hogy titkon figyelem az emberek arcát a buszon, villamoson, ahogy kínlódva próbálják eldönteni, terhes vagyok-e, és ezért átadják-e a helyüket. Mert az milyen ciki már, olvasható a fejük fölött egy buborékban, ha szimplán csak ekkora a hasa a csajnak, én meg udvariaskodva felpattanok, erre sértett pofával közli, hogy nem is terhes, ugyanakkor ha tényleg terhes, azt fogja gondolni, mekkora suttyó bunkó vagyok, hogy itt meresztem a seggem az ülésen egy álldogáló terhes nő mellett.

Így keserítem meg mostanában idegenek életét.

Szendi Gábornak nem lehet egyszerű névjegyet csináltatnia. Hiszen egyszerre farmakológus, táplálkozástudományi szakértő, antropológus, genetikus, biokémikus, gasztroenterológus, dermatológus, onkológus és még ki tudja, mi. Kíváncsian várom, hogy korunk előremutató elméje, ez az eltiport zseni, kiknek megy neki legközelebb. A részecskefizikusoknak? A mélytengeri biológusoknak? Szétvet az izgalom.

Tegnap életemben először nem a B, hanem a C kosarú melltartó volt jó rám (férfiaknak: ez azt jelenti, hogy nem a kisebb, hanem a nagyobb). Menthetetlenül elindultam a dugongosodás útján.

Van az a rész a Dokikban, amikor a terhes Carla őrjöngve követeli a férjétől, hogy amíg ő terhes és nem ihat, addig a férje se igyon sört. Amikor ezt láttam, azt gondoltam, na, micsoda hülye picsa, de töredelmesen bevallom, hogy az elmúlt hónapokban néhányszor közel voltam ahhoz, hogy azt követeljem a világtól, hogy senki se igyon hideg söröket, ne dohányozzon, ne cipekedjen, ne sportoljon, ne vedelje a méregerős kávékat, és ne aludjon hason, mert én ezt nem tehetem vagy nem vagyok rá képes. Biztos vannak olyan elvetemültek, akik számára ez életük kilenc legszebb hónapja, de én bizony sokszor úgy érzem magam, mint az a kutya, aki eddig szabadon jött-ment, kijárt az udvarból kóborolni, időnként átruccant a szomszéd faluba a haverokhoz, aztán egyszer csak egy rövid lánc végén találja magát, és körbeveszik a jóakarók, akik még további lemondásokra biztatják, kritizálják, amiért valamit nem úgy csinál, ahogy szerintük azt egy terhes nőnek kötelessége, ha igazán törődik a gyerekével, és egyáltalán, puszta jószándékból még jobban megkeserítik az életét. (Nem, nem bántam meg, örülök neki amúgy.)

Viszont a lajhárok ma az állatkertben kitettek magukért. Átkerültek a pálmaházba, az egyik oldalhajóba, ahol egyrészt jobban körbejárhatók, másrészt az egyik lajhár megunta az erdős részt, és kiköltözött a bámészkodók közé, az ablakba. Ott gubbasztott fejmagasságban, mint egy nagy mop, néha kinyitotta a szemét, és a húsz centire tőle elhaladó emberekre bámult. Akár össze is dughattuk volna az orrunkat, vagy meggyurmázhattam volna a bundáját, de hála alapos biológiai ismereteimnek, tisztában vagyok vele, milyen bazi nagy karmai is vannak egy lajhárnak, még ha éppen el is dugja őket.

Mai háborgásom témája a t-home, ez az utolsó alja hazug bagázs. Öt napja küzdök velük, hogy visszakapcsolják a tévét, de csak ma, a negyedik ügyfélszolgálatostól sikerült kiderítenem, hogy a "24 órán belül visszakapcsoljuk a tévét" kifejezés valójában azt jelenti, hogy elindítják 24 órán belül a visszakapcsolási folyamatot, azaz utasításba adják a munkát, az utasítás eljut Kovács Ferenc szerelőhöz, aki ha ideje engedi és épp arra jár, elballag a megfelelő póznához, és visszakapcsolja a tévémet. Hogy ezt miért nem lehetett azonnal közölni, hogy miért kellett megállás nélkül hazudni, holott tudták jól, hogy maga a visszakapcsolás soha nem 24 óra, és hogy a Kovács Ferencek hétvégén nem fognak ezzel baszkódni, azt nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy miért kellett nekem elsőre rossz címet megadni, ahová tök feleslegesen elküldtem a beszkennelt csekket, és buktam ezzel két napot. Az már csak hab a tortán, hogy az egészért felszámolnak közel 4000 forintot (ezt is a negyedik ügyintézőtől tudtam meg), amit még ki is fizetek, végül is késedelmesen fizettem be a csekket, de az, hogy pénzért kapcsolják vissza úgy, hogy - jó esetben - másfél hétig alapból nincsen tévém, noha ki van fizetve, azért mégiscsak a kurva anyjukat. Meg az összes rohadt hazug ügyfélszolgálatos picsának is.

A drámakirálynő Dívamacska elérte, hogy a földszinti Gabi vasárnap este pánikban telefonáljon rám, miszerint a Mira (ő így hívja) nagyon beteg. Amúgy szimpla bolhaekcémája van neki, elhiszem, hogy viszket meg idegesítő, de azért még nem kell ordítva nyávogni és mások fürdőkádjából ki-be ugrálni, nem csoda, hogy a frász jött szegény Gabira.

Az előző részek tartalmából: januárban szülök egy gyereket, ennek örömére augusztusban a férfi a háznál tisztességes asszonyt csinál belőlem, de csak szűk körben, mert egyrészt nincs pénzünk cécóra, másrészt mindketten rühellünk szervezkedni, harmadrészt meg milyen dolog lenne már, hogy egy rohad felest nem ihatnék meg nyugodt lélekkel a saját lagzimon, plusz a megesett lányok inkább húzzák meg magukat (szándékosan ejtettünk ugyan foltot a becsületemen, de mindegy). Mindezzel párhuzamosan a jövendő férj munkahelye megszűnt, múlt hét óta munkanélküliként tevékenykedik, én pedig egyfolytában rimánkodok neki, hogy most már muszáj vennünk egy necc atlétát, amiben egész nap vedelheti az olcsó sört a tévé előtt, de mereven elzárkózik, pedig a testalkata (lásd sörhas) és a kopasz feje meglenne hozzá. Anyám az első unokás nagymamák minden idegőrlő szimptómáját produkálja, egy komplett falu nem lenne képes annyi gyümölcsöt megenni, amennyit nekem kéne szerinte, és legszívesebben sofőrt fogadna mellém, hogy ne szaladgáljak ebben a nagy melegben. Mondjuk ez nem lenne olyan rossz.

Sanszos továbbá, hogy felbukkantak Cirbolya gyerekei, de nem hagyják magukat megfogni, az anyjukat pedig sehol sem látni. Csóri Sztón hadnagy meg egyedül maradt, miután szegény felügyelő úr rejtélyes papagájbetegség következtében elhunyt. Pedig bevittem az egzotikus állatok tanszékének rendelésére is (előttünk egy teknős várt műtétre, utánunk egy vadászgörény következett, és a környékbeli tengerimalactartók mind a váróban röffentek össze), de nem tudtak segíteni rajta.

Nagy vonalakban ennyi. Megdöglök egy szál cigiért. De legalább a mellem nő.

Mindenki nyugodjon meg.

És igen, ezt is megértük! A filmet, amit mindenki csak úgy ajánlgatott eddig a másiknak, hogy ezt nézd meg, nem fogod elhinni, annyira gagyi, hogy visítani fogsz rajta, ez a Zs-kategóriás filmek legújabb császára, ezt mindenkinek látnia kell - na ezt a filmet sikerült az RTL-nek főműsoridőben műsorra tűznie. Senki se higgye azonban, hogy poénból, vérkomolyan gondolják. Hölgyeim és uraim, lassan ideje tehát a készülékek elé telepedni, mert kezdődik az utánozhatatlan, a fenomenális, a meghökkentő és lenyűgöző Mega Shark vs. Giant Octopus! Garantált élmény.

Cirbolya visszaköltözött, pontosabban visszazuhant a vadonba - egy héttel ezelőtt kiesett ugyanis az ablakból, és soha többet nem hagyta magát megfogni. Most odakint éli a telepi macskák vidám életét, időnként látjuk elsuhanni, amikor éjszakánként a keresésére indulunk. Már kábé az egész Kolónia a mi macskánkat lesi. Első alkalommal még a Dívamacska és Öcsi is segített felhajtani a szökevényt, azóta a Díva megunta a mókát, csak Öcsi nyomul továbbra is lelkesen, mint egy motoros felvezetőbe oltott Watson. Eleinte egy csomószor félrevezetett minket, aztán rájöttem, hogy csak azért ciripel meg csipog, hogy beszélgessen, és nem kell utána iramodni, amikor határozottan irányt vesz valamerre - ő nem Lassie, sőt, valójában elég buta.

Azért még reménykedünk, és addig is jelentősen emeljük a környékbeli macskák élelmezésének színvonalát.

Istennek (és annak a nyomorult Béla kandúrnak) hála, hamarosan újraindíthatom az Ingyenmacskát, addig meg figyeljük a Cirbolya kerekedő hasát. Remélem, kevesen lesznek benne.

Az izlandiak meg csak akkor röhögjenek, ha helyesen ki tudják mondani, hogy gyöngytyúk.

Olvasom, hogy a külföldi okostojások összevonták a szemöldöküket a Jobbik 17 százaléka miatt, mert szerintük ez rossz fényt vet az ország megítélésére. Szerintem meg sokkal rosszabb fényt vet ránk, hogy a korrupció és a politikusbűnözés terén Nigériával állunk kábé egy szinten, de lehet, hogy rosszul látom a dolgokat, mert nem vagyok olyan okos, mint a Financial Times.

A szokásos macskás-kurvaanyázós poszt mai témája ismét Cirbolya, aki megsejthette, hogy hazafelé készülünk a telekről (ami számára a gyűlölt macskakosarat és a kert elhagyását jelenti), mert meglógott, és nem lehetett befogni, hazajönni pedig nem volt hajlandó. Végül beszorítottam egy félig beomlott pincelejáratba, amit rács zárt el, azon túl pedig egy ajtó, amin volt egy macska nagyságú rés. Cirbolya átmászott a rácson, és beslisszant a résen át a pincébe, én pedig lecövekeltem a rács előtt, és vártam. Negyven kibaszott percen át gyűrtük egymás idegeit: ő már nagyon szeretett volna kijönni (én is unatkoznék egy sötét, nyirkos pincében), én viszont nem moccantam. Egyszer-kétszer már majdnem elkaptam, de mindig visszaiszkolt. Mire sikerült diadalüvöltést hallatva, a grabancánál fogva a magasba emelni, annyira elvakított a düh és a győzni akarás minden áron, hogy meg sem éreztem, ahogy csíkokra karmolja az alkarom, bevágtam a macskakosárba, hogy nyekkent. Szívem szerint a vízóraaknába hajítottam volna be kosarastul, de végül hazahoztuk, ahol egy óvatlan pillanatban bemászott egy bazi nagy fiókba, abból pedig leereszkedett az alatta lévő fiókba, csapdába ejtve ezzel önmagát, és csak úgy tudtam kiszedni, hogy szörnyű nehézségek árán kivettem a cirka húsz kilós fiókot, kicibáltam a macskát a törölközők közül, aztán persze nem tudtam visszatenni a fiókot, mert a faltól nem fért el az egyik karom, és a komód mozdíthatatlannak bizonyult, de végül a sérvet és az agyvérzést kockáztatva sikerrel jártam. Elegem van mára az állatokból, és a Dívamacskát még nem is láttam.

Amikor reggel a férfi a háznál kilépett a szobából, majd síri hangon hátraszólt, hogy ezt nekem is látnom kellene, az első gondolatom az volt, hogy a macskák telehányták a konyhát, majd leszarták a falat. Ennek megfelelő gyorsasággal ugrottam talpra, és már káromkodásra nyitottam volna a számat, amikor megláttam a meglepetést: a konyhapadlón, a szobaajtó előtt egy ízlésesen elhelyezett döglött patkány hevert, Öcsike* ajándéka.

* Azért az övé, mert a másik kettő túl finnyás vagy túl béna és tapasztalatlan a patkányvadászathoz.

Persze Cirbolya sem maradhatott el a nagyságos asszony és a feledékeny gyáva nyúl mögött. Tegnap délután kijöttünk a telekre, ahol már délután akasztott magának egy fess udvarlót, merthogy olybá fest, életében először tüzel (jaj de jó). Akkor még szétkergettük a szerelmeseket, és bezártuk a felháborodott Cirbolyát a házba, de késő este egy óvatlan pillanatban megszökött. Nem is került elő többet, hiába ciccogtuk meg zseblámpáztuk végig a környéket. A férfi a háznál annyira aggódott, hogy valami baja esik vagy nem talál haza, hogy hajnalban még kiosont körülnézni a százszor bejárt helyekre, hátha mégis ott van, ahol százszor nem volt. Mire megvirradt, előkerült a háziállat - fess cirmos kandúr kísérte, az, amelyik már délután is gazsulált. Nagy buzgóságában a házba is be akart jönni, de végül megelégedett a kirakott macskakajával. A férfi a háznál felismerni vélt az udvarlóban egy bizonyos Béla kandúrt, akit a szomszéd Vili báék támogatnak anyagilag, azaz etetik. Legalább nem az alvégről házasodik a Cirbolya, és magához hasonló cirmost választott, ez is valami. Most odafönt alszik ájultan, engem pedig gyötör a szinte teljes bizonyosság, hogy pár hónap múlva újraindíthatom az ingyenmacskát.